2012. június 12., kedd

BESZTERKE SZÜLETÉSE

A világ minden gyermekkel újra kezdődik
                                    Henry David Thoreau

Egy szép szeptemberi estén megszületett Beszterke. Fehér mázos kicsi testét egy plédbe göngyölték, megmutatták a nagyvilágnak. A szeretet bimbói rögtön virágba bomoltak. Csodálkozva, pillogva repdesett a műfény világított teremben.  Anyukája illatát már ismerte, és elhatározta, hogy meghódítja az egész mindenséget. Sikerrel járt, mert Apukája szerelembe esett már az első látására, Mama rögtön csodálni kezdte, Janka titkos összeesküvéseket szőtt a szeretet fonalából, Tata védő karjaiba zárta. Jó dolga lett Beszterkének, sok édes perc várt rá, mesék útján, dalok szárnyán utazgatott az élet ösvényén.
Egyszer, miután az összes doktor bácsi és néni megvizsgálta, mindent rendben talált, hát Beszterkét hazaengedték a kórházból, természetesen az Anyukájával együtt. Apukája értük ment, egy nagy táskába tették, jól bebugyolálták, autóba ültek vele és a lakásuk kapujában kiszálltak, és beléptek az otthonukba. Beszterke csodálkozó örömmel nézett szét. Fáradt volt, nehéz út állt mögötte. Anyukája karjába vette, és előkotorászta a világ legcsodálatosabb konyháját, a didit. Meleg tejcsi illata járta át a kicsi szobát. Beszterke mohó kapással falta be a kemény mellbimbót, szakszerűen a nyelvére tapasztotta és szívni kezdte. A varázslatos cici édes tejecskéje szétáramlott pici szájacskájába. Miután megtelt a pocija, böfintett egyet és rögtön el is aludt.
Kint még a napocskának is jó kedve lett,a szél vidáman fütyörészett, a madarak halkan trilláztak, a boldogság szétáradt a nagyvilágban. Beszterke pedig békésen aludt, egészen addig, míg fel nem ébredt. Anyukája pedig szíve teljes melegével átölelte és a következő gondolat futott át a lelkén ”én már azóta szeretlek, mikor még nem voltál más, csak puszta gondolat, és a csillagok lüktették az égre képzelt mosolyodat. aztán megdobbant a szived, szivem alatt, és én azóta a lelkemhez simitva hordalak. 

2012. május 6., vasárnap

ANYÁM KEZÉRE GONDOLOK


Egy kicsit lelassult az idő.  Egy kicsit megszelidült a világ. A jószagú május, az anyáknapi ünneplések megbolygatták a város hangulatát. Míg fátyolos szemmel hallgattam gyermekeink, unokáink remegő hangú szavalatait, énekléseit nagyanyám és édesanyám alakjai elevenedtek fel előttem, és Sárközi Gerő verse: ”Anyám kezére gondolok,/ amely tán el is porladott./ Egy évig pólyált engemet,/ ötvenig fogta kezemet….S nem kellett csak egy rövid nap,/ elengedtem-s ő elmaradt. A temető anyák napján úgy felelvenedik, mintha a holtak lelke csalogatná az élők sokaságát. Megbékélni, megbocsátásra várni, vigasztalást remélni rójak az utakat illatos virágokkal a hozzátartozók. Egy simogatás a sírkövekre, egy emlékfoszlány, egy könnycsepp, egy csokor jut halottainknak, anyáinknak, apáinknak, ne adja Isten, a gyermekeinknek. Ebben a csupa melegséget árasztó gyönyörű szép májusi napon a temető csendjében, anyám sírjánál Reményik sorai ötlenek elő: Ha van igazság, hallania kell/ Most mindent, ami lelket fölemel./ Madarak ezerhangú kórusát/ A tavaszodó mennyországon át…..A gyermekeit és az unokáit,/ Ahogy hangjuk fölhat a mennyországig. Itt örök csendre kárhozott füle / Ott örök muzsikával van tele./S ha Isten van, meg nem szűnik soha/ E mindent –karpótló szimfónia.”

2012. május 4., péntek

ANYÁM KÖNNYE FÜRÖSZTGETETT


Az anyák és gyermekeik közötti viszony különleges, és rányomja bélyegét a kicsiktől a nagyokig, sőt a felnőtt vagy az öregkort megértekre is. Az anya az, akihez örömünkben, bánatunkban először fordulunk, az anyatejjel együtt szavát is isszuk, melegséget, óvást, biztonságot kapunk, egyszóval az életet. Az elszakadás, a köldökzsinór elvágásával hamar megtörténik, de tragikusak az első bölcsődei, óvodai, iskolai, egyetemi, házassági napok, és majd a végső búcsú, a halál. De az anyák sosem halnak meg! Képesek nemzeteket kitenyészteni, csak tovább kell vinni Horváth István gondolatait: ,,Anyám a hangod nem hallom többet./ Anyanyelvemben őrizlek téged.”
A naptárban lévő jeles napok között méltón szerepel az anyák napja. Régi ünnep, már az ókori Görögországban is tavasszal megünnepelték az édesanyákat. Hivatalossá Amerikában vált 1914-ben, de a második világháború után Európaszerte elterjedt és számos országban május második vasárnapján ülik. Magyarországon az ünnepet a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt honosította meg, május első vasárnapjára tették, amit 1925-ben szerveztek meg, és a Mária-tisztelet hagyományával kapcsolták össze.
Minden ember életében ott él az az édesanya, akihez úgy kötődhet, úgy szerethet, hogy az felszabadítja, bátorítja, útjára engedi. Az édesanyai szeretet az alapja annak, hogy meg tudjuk szeretni önmagunkat, és majd másokat is. A kötődés és szeretet türelmes kell, hogy legyen, nem pedig önzően rátelepedő vagy uralkodó. Ehhez a májusi naphoz közeledvén mind gyakrabban előtörnek jó vagy rossz emlékek, de az emberi természet elsimítja a negatív gondolatokat, és képesek vagyunk ,,csak a szépre emlékezni.” A tavaszi illatok anyaszagot árasztanak és ünnepet kiáltanak. Ünnepeljük az örök anyákat: a szépeket, a jókat, a melegen, lágyan simogatókat, a gyógyítót, a bátorítót, az engesztelőt, a szép szavút, a szigorút, a sírót, a nevetőt, a büszkét, az alázatost és a mérhetetlen szeretőt. Ünnepeljük az élőt, a holtat, az ágyhoz ragadtat, a szenvedőt, a gyermekeitől függőt, az árván magára hagyottat, az éhezőt, az utcán koldulót. Ünnepeljük a bátort, a dolgozót, a szavat hallatót, a csendest, a gyermekét siratót, az örök gyászolót, a megbocsátót. Ünnepeljünk az ovikban, az iskolákban, templomokban, otthonokban, emlekezzünk a temetőkben: ,,Anyám könnye fürösztgetett/ Ha az élet beszennyezett./ Az öröme napsugár volt,/ Rajta volt az egész égbolt.” Mondjunk áldást, egyszerűet, szívet melengetőt: 
,,Ahány virágszál van
Ott künn a határban, 
Hány csillag
Nyári éjszakában,…….
Ahány madár dalol
A virágos réten,
Ahány jó ember van
Széles e világon
Édes jó anyámra
Annyi áldás szálljon.”

2012. április 10., kedd

A színház az élet



Nem hinném, hogy a váradi közönség a színházunk kivégzéséről
álmodozna. Sokkal jobban szereti, minthogy elpusztítsa. A szépségét
óvja, a nagyságát pedig siratja. Szebb napokat is megéltek már együtt,
a néző és színész. Peter Brook szerint "a színház mindenekelőtt az
élet. Ez az elengedhetetlen kiindulási pont, és igazából csak ez
érdekelhet bennünket, ami az élet része, a szó lehető legtágabb
értelmében. A színház az élet. Ugyanakkor nem mondhatjuk azt, hogy
nincs különbség az élet és a színház között." Ez a csodálatos ház
alkalmat ad a találkozásokra, a szórakozásra, a gondolkodásra, a
lazításra, de van egy közönség formáló szerepe is. Minket váradiakat
évekkel ezelőtt kinevelt egy jól működő testület. Sajnos kiöregszik a
közönség, de a mag még mindig él, (már amelyik még nem hagyta el az
országot és sóhajtozik külföldön valamelyik fényes, jó hangzású
celebekkel teletűzdelt elit előadáson) és szeretne gondolkodni, ha
öszönzést kap, akkor meg is teszi. Sokat változott az élet, ugyanakkor
a színház is. Tempósabb az élet és a színház is. Kemény az élet,
dúrva, közönséges, zavart, önző és kegyetlen, de mégis szeretjük,
szépnek is látjuk. A színház szerepe az kellene legyen, hogy
rávilagítson, hogy hogyan tudunk elhelyezkedni ebben a közegben. A
közönség, ha ezt megkapja, felveszi a szép ruháját, elfoglalja a régi
helyét, visszaül az évekkel ezelőtt lefoglalt székére, és megnéz
minden előadást, majd vastapssal jutalmazza az előadókat. A létminimum
szélére sodort nézőt nem érdekli a szintén " létminimum szélére sodort
művész" lelkivilága. Megvásárolja használati cikként a jegyét, amiért
elvár egy minőségi előadást, mindegy, hogy nevetésre  vagy
gondolkodásra kényszríti-e. A nagyképű kijelentések a színészek
részéről nem biztos, hogy előnyt élveznek a közönség átnevelésével
kapcsolatban. A nevelés közepette sok nézőt elveszítenek, de az nem
baj, mert idővel majd visszakullognak, de addig üresen maradnak a
szép, új huzattal bevont bársony székek, vagy pedig elfoglalják a
következetlenséggel megáldott hűtlenkedők a román előadások páholyait.
Olvasom, hogy "a néző motiválja, inspirálja a színpadi játékost", és
ez így igaz, a gyér közönség is rosszul érzi magát, szégyelli az
otthon maradottak helyett is a hiányt. A Postafiókban megjelent Mostis
Gergő  levelében jól lehordja a  hűtlenkedő "virágvasárnapi tömeg"
lealacsonyító, tudathasadásos, tiszteletlen, bálványimádós
magatartását. Pedig ők csak egy jót akartak szórakozni, mert évekig
hűségesen megvásárolták a bérleteiket, jegyeiket, azzal a szlogennel,
"hogy ki, ha nem mi?", meghúzódtak sötét, kopott, pókhálós
zegzugokban, néztek azt amit, torokszorító keserűséggel várták, hogy
újra beléphessenek és örüljenek annak, ami még egy kicsit a miénk. A
közönség nem hibás, jó előadásokkal megkell fogni, nevelgetni,
szórakoztatni, gondolkodásra késztetni, kölcsönös tisztelettel adózni,
vastapssal "szétrepeszteni" a falakat és akkor nem lesz szükség a
falunapok italos nézőinek hajbókolni.  Lőrincz L. Lászlót idézve
"Egy művészt úgy is meg lehet ölni, ha tönkreteszik a karrierjét.
Borzalmasabb, mint a fizikai megsemmisülés. Az csak jön, és azzal
vége. De ha a karrier foszlik semmivé, és végig kell szenvednünk, hát
az maga a pokol! Rosszabb a halálnál is." Az pedig keserves volna a 
"következetesen tisztelettudóknak" is.


Cikkem a Reggeli Ujsagban valo megjelenese utan tettem kozze a blogomon is!

2011. szeptember 6., kedd

"A MI MINDENNAPI KENYERÜNKET


            add meg nekünk ma.” – könyörgve kérjük az alapvető „néptáplálékot”, amit a világ minden részén fogyasztanak. Kenyérfajták, kenyérváltozatok különböztetik meg egyik- másik nép eledelét.
            A kenyér szó állítólag jövevényszó, még az ősmagyar korszakból, rokon nyelvi adatokból következtetnek erre a megállapításra. Az újkori magyar használata az elnevezésnek a magas, erjesztett kenyeret jelenti. A földműveléssel együtt jár a gabona termesztés, és természetesen annak a felhasználása. A kenyér megünneplése újkeletű, 1948-ban kezdték megülni, olyan kitalált hagyománnyá nőtte ki magát. Az aratás áldottságát az újkenyér megszegése ékesítette, ami hatalmas ünnep volt, dátum nélküli,  nemcsak olyan mutogatós, hanem igazi, lélekkel átitatott, éhezéssel, szenvedéssel megélt, áldott áhítat. A szegény, küszködő ember mindennapi betevő falatja volt, sokszor csak úgy üresen, akár laposan, akár gömbölyűen, akár ropogósan, illatosan, ami semmi mással nem pótolható, ami évezredek óta a legalapvetőbb ételeink egyike. Minden kultúra, minden nemzet büszkélkedhet saját kenyérfajtával, és úgy a gazdag, mint a szegény ember fogyasztja. Sajnos az iránta való tisztelet napjainkban elhomályosul, gyakran látni eldobott, sárba, mocsokba taposott nagy szeletet, amit még az állat sem tud megenni. De van ám nemzeti szalaggal átkötött, megszentelt, kimondottan augusztus 20-ra sütött „díszkenyér”, ami már nemzeti ereklyévé kerekedett. A jóillatú, ropogós, lágy belű, laktatós kenyérnek párja nincs a világon! Persze, mint mindent, ezt is hamisítják, adalékokkal, festékekkel, puffasztókkal mérgezik a mindennapi falatunkat.
            A munka gyümölcse szimbolikusan is a napi eledelünk. Pataki Edit Áldott kenyér című versében áldást szór a keményen dolgozó, mindennapjait feláldozó emberiségre:

“ áldott a kéz, mely a
kenyérért dolgozik,
áldott, ha trágyát szór,
áldott, ha földet szánt,
áldott, ha gazt irt, permetez,
ha gépeit
az életért vezényli éj-nap
hét határt;

áldott a kéz,
kötélt ha hurkol harmaton,
s ha szór szét rend közt
hajnalon és vak napon,
áldott, ha rendet vág,
ha markot ver, ha köt,
kévét keresztel, rak kocsit,
majd asztagot,
áldott, ha csépel, s lesz mag,
szalma, pelyva és törek,
áldott, ha gépeivel – magát kimélve –
megrövidíti ugyanezt;
áldott, ha lisztet őröl,
korpát és darát,
kovászol és dagaszt,
keleszt, szakajt, formáz…”

2011. június 23., csütörtök

Az óra, amelyben élsz

Nem is tudom, de úgy látszik vénségemre rájövök, hogy későn érő típus vagyok, vagy csak butulok. Jó néhány nap óta teszem-veszem a gondolataimat. Annyi mindent nem értek! Összegabalyodnak a már feltételezett elméleteim. Jaj, nem kár értük, nem valami filozófikus tanokból merített tézisek, csak olyan egyszerű mindennapi asszonyos képzelgések. Legutóbbi megdöbbenésem a június 4-ei „nemzeti összetartozás napja volt”, Örömünnepet ültünk! A magyarok boldogságos összetartozását, az újrakezdést szajkózták politikusaink, határon innen és túl. Pedig úgy tűnik, hogy elaprózott kis nemzetünk szanaszét kapaszkodik a számunkra érthetetlen kijelentésekben.
Azt mondják, hogy annak idején az őseink vérrel pecsételték meg a nemzeti szövetséget, és most az megint megújul, csak más formában. De hogyan és kivel? Hol van az a bizonyos összetartás? Ha két magyar találkozik rögtön veszekedni kezd, a gyűlölködés szikrái csak úgy sercegnek körülöttük. Újabb és újabb pártok zilálják szét igazukat ránk erőltetve a még itthon leledző kis magyarságnak. Az üres, be nem váltott igéretek a közömbösseg burkába szorítják a mindennapi, egyszerű polgárokat. Kicsi örömökbe kapaszkodunk, a szabadság érzetét nemcsak az üdülő telepen akarjuk megélni, hanem az egymás iránti tiszteletben, szeretetben.
Szép példa erre a székelységbe tartó vonat fogadása, amikor ismeretlen, de egy nyelvet beszélő emberek egymás tekintetébe kapaszkodva keresték a múltat, jelent és a jövőt. Párás, fiatal vagy öregedő „két szem nézésének találkozása, két léleknek az érintkezése. Fárenheit hőmérőjén nincs annyi fok, amennyivel az ilyen érintkezéseket megmérni lehetne. Mi rengeteg a különbség, mikor két összenéző szemben a gyűlölet kén-lángja pokolzik, s amikor két lélek némán megcsókolja egymást.” Gárdonyi Gézánál senki a világon nem tudná kifejezőbben érzékeltetni azt a hangulatot, amit akkor ott éreztünk. Hasonló, de más  fennköltség jellemezte a családi délutánt is, amit az összegyűltek közös imával pecsételték meg. Szeszesital nélküli, ásványvizes, ízletes bográcsos, finom kenyeres, jó zenével fűszerezett és szeretettel meghintett buli volt. A hegyközi reformátusok presbitériuma szép példájával, jó hangulatával az időjárás is egyetértett, ragyogott a nap, a szél meg simogatott.
A nagy összetertozáshoz ez kevés, de azt mondják, hogy az élet értelme az apró örömökből áll. Hogy ép ésszel túl tudjuk élni a mindennapok szűkös keménységét, Gárdonyi szavai erősítsenek. „A múlt nem a tied, csak az utána vonuló árnyék. A jövő nem a tied, csak az elébed vetődő sugara. Az óra a tied. Csupán az óra, amelyben élsz. Ne siess ki belőle.”

2011. március 12., szombat

"Mit ér egy nagymama unokák nélkül?"

“Egy férfi nem az unokák miatt érzi öregnek magát, hanem a tudattól, hogy egy nagymama a felesége.“ Kedves idézet, nem tudom, hogy ki mondta, de biztosan nagytata volt. Teljesen mindegy, mert mikor már ebbe a korba érkezünk, nem a megbántódás vezényel, hanem a megbékülés, a szeretet halmozása, a kedvesség raktározása. Az unokák és nagyszülők közötti kapcsolat nagyon sokat tud adni mindkét fél számára, amely teljesen önzetlen, kölcsönös örömet hordoz. A mesélés mesterei, különös varázzsal vezetik kicsi unokájukat a múltbeli kalandos világ bugyraiba, de ma már akár az internetes játékokat is élvezettel sajátítják el. Az öregedés természetes velejárója az életnek, nem tragédia, ha nem fáj nagyon, és ha ráadásnak unokák ajándékként  népesítik be az otthont, az már igazi kaland. Mert aki már megélte, hogy a szüldő kopottas falai közt, hajnaltól késő estébe nyúló izgalom közepette, végre megláthatta a világ legnagyobb csodáját, az Unokát, mázosan, vörösen, ordítozva, de mégis gyönyörűen, az már elmondhatja, hogy nagy ajándékot kapott. Titok, báj, soha ki nem haló szeretet övezi ezt a kapcsolatot. Az első percektől részt venni egy pici élet egyengetésébe , dédelgetésébe, újra élni az anyaság minden izgalmát, örömét, a féltés, az aggodalmaskodás maró, kínzó fájdalmát, hát az nagy, élmény. Theresa Bloomingdale mondta, hogy “Amennyiben a gyermeked gyönyörű és tökéletes, soha nem sír vagy lármázik, terv szerint elalszik, és kérésre böffent, mindig egy kisangyal, – akkor te csak nagymama lehetsz.” És bizony a sok szeretet, meg szerelem, meg tavaszvárás között eszünkbe sem jutott, hogy az idén március első vasárnapján a Nagymamák világnapját ültük. Vándor ünnep, de létezik!  Igen ám, de, ahogy a Padlás Mamókája énekli:…” mit ér egy nagymama unokák nélkül,…/ mert kell aki csupa szó, / aki csupa dac, / aki csupa jó, / aki csupa hév, / aki csupa kosz, / aki csupa tűz, / aki csupa rossz,/ aki csupa jaj, / aki csupa baj, / aki csupa zaj, / aki csupa báj, / aki csupa szép, / mint én voltam rég!” 
U.I. ISTEN ÉLTESSEN MINDEN NAGYMAMÁT, NAGYTATÁT, UNOKÁT!

2011. február 24., csütörtök

Bella vers


Hajló életem,
gyöngyből font világ,
szerte szét guruló,
apró szemecskéi
a pici tenyérbe
tömörül.
Alszol. Nézlek.
Csodállak. Újra élem a múltat.
A szépet.
a babásat, a szeretőt.
a kedveset, az anyásat
az örökké féltőt.
Mamás, Tatás
játékunk véges
halálig érő-de
végtelenbe térő,
mert Szeretetreméltócsillag
a mérő.
Alszol.Nézlek.
Csodállak. Imádkozom.
Kérem, kérem,kérem
a szépet,
az égen fény ragyog
tenyerébe emel az Isten.

2011. február 23., szerda

Törpe vágyak

Biztosan van mindenkinek egy kedves épülete, parkja, tere abban a városban ahol él, s benne egy zug ahol néha meghúzódik, feltöltődik. Biztosan vannak szeretett állatok, amik társakká nőhetik ki magukat, növények, színes virágok, gyönyörködtetőek, fák, égre törőek, szobrok, teret töltőek.

Nekem is van egy kicsike kedvencem. Fura teremtmény, nem szép, nem nagy, nem látványos, más mint a társai, magányosan kuporog egy szikla repedésében. Évek óta aggódom érte, és sokszor csak azért járok arrafelé, hogy ellenőrizzem , megvan-e még. Nem ültette senki sem emléket állítva valamilyen eseménynek, hasznot nem remélnek tőle, díszítésre sem megfelelő. Gondos kezek nem ápolják, ki van téve viharnak, fagynak, UV sugárzásnak. Nem csoda mű, semmi titok nem fedi, mindenki számára elérhető, megtekinthető. Egy kismadár talán kiejthette csőréből, vagy a szél hordhatta az állomással szemben álldogáló szobor repedésébe a magocskát, ami ott szépen megfogant, az összegyülemlett porban gyökeret eresztett, és amennyire erejéből engedi növekedik. Kiharcolja magának az élethez való jogát, teszi a dolgát, tavasszal kihajt, nyáron boldogan hajladozik a meleg napsütésben, sárga leveleivel pajkosan hancurozik az ősszi szellő és télen dideregve húzódik meg jeges bölcsőjében. Az egyetlen “csoda”, hogy pont egy, az életet, szeretetet, gondoskodást, féltést,, boldogságot, hitet, reményt jelképező műben talált otthonra, merthogy a szobor állitólag az “Anya és lánya“ címet viseli, igaz a jelkép elég odafigyelést igényel, ahhoz, hogy megérthessük üzenetét. Sokszor elgondolkodtam, azon, hogyha ez a pici élőlény egy jó, kövér földben ver gyökeret mekkorára nőhetett volna! Hasznos tagja lenne az erdő társadalomnak, ontaná az oxigént, madár fészkek lapulhatnának dús lombjai között, csodálatos füttykoncert verné fel csendjéből, és még a csillagos ég is szebben ragyogna. Kis kedvencem sorsa megpecsételődött: betonrengeteg közepén, idegen közegben, mostoha sors közepette, bizonytalan alapban biztosan kapaszkodik pici gyökere, és otthont teremt magának. Sokszor elgondolkodtam, hogy mi lenne családommal, barátaimmal, velem, ha egy választott, kövér legelőjű, boldog hazában, gazdag, tiszta, megbecsült, gondtalan életet ismernénk. Kinőnénk-e magunkat, vagy csak sopánkodnánk, mint sokan mások akik láttak már világot, és Vajda Péter gondolatait vallják: ”Szép az egész föld, az egész világ; de legszebb a haza földe, legkedvesebb az elszigetelt világ, melyben a nemzet él.”

Életünk koronája

 Alig múlt el a karácsonyi szeretet-őrület, alig rendeződtek az anyagi helyzeteink, már újabb reklámok hirdetik a következő dátumot, mikor megint nagyon kell szeretnünk, sőt szerelmesekké kell váljunk. Szinte gombnyomásra kényszerülünk érzelmeink meg-megmutatására, meg-megünneplésére, de nem ám csak úgy egyszerűen, egy szép szál virággal köszöntjük párunkat, ajándék dukál; műanyag, színes, illatos, fényes, de nem olcsó, sok esetben inkább izléstelen. Csókolózik az egér, a kistehén, a kutyusok, macik, a madarakról ne is beszéljek, közben ismerős dallamokat nyekeregnek, míg az elem bírja. A piros szivecskék áradata ellepte a várost, hát persze, mert Bálint napra készülődik az egész világ, és természetesen mi is, hogyan is maradnánk le egy ilyen fergeteges ünneplésről, elvégre a szerelmesek napját üljük. Igaz, pár évvel ezelőtt azt sem tudtuk, hogy mikor van ez az illusztris névnap, ami magában csodálatos, és kívánom, hogy Isten éltessen mindenkit, akit így hívnak, de hogy miért kell nekem az ő napjukon  ünnepelni az én szerelmemet? Természetesen nem ez az egyetlen dolog, amit nem fogok fel ebből a zűrzavaros világból, de hogy még tovább fokozzam az értetlenségem, és csodálkozásom, miért Valentin? Ja, merthogy nemzetköziül így mondják a Bálintot. {Nesze neked magyarkodás} Nincs semmi baj, ezt is kiheverjük, aztán jön az előleg, nyugdíj, és megint ünnepelhetjük a Március elsejét, mert a márciuskák kihívóan kelletik magukat, de félre kell dugni egy kicsit a Március 8-ra is, mert a nemzetközi Nőnap csak nem felejtődik el. Jól jön majd a böjt időszaka, mert a nagy eszem-iszom húsvétra  fel kell készülni. A megtömött üzletek és szerény pénztárcáink szépecskén kiürülnek, de sebaj, mert nyáron a szerte megrendezett falunapok és majd az őszi sör, bor, pálinka, tüzijátékkal megkoronázott fesztiválok felejtetik minden búnkat, bajunkat. ,,Vígan megyünk tönkre”, mondanák a régi öregek, de mi optimisták vagyunk, és azt valljuk, hogy csak ,,rosszabb ne legyen”. Közben elfelejtjük az igazi kincseinket, sutba dobjuk őseink hagyományait, leértékeljük egyházi ünnepeinket, a nem éppen olcsó, de annál inkább felszínes, időlegesen divatos szokásokká alakítjuk. Kisfaludy Sándor vallja, hogy ,,Ezt a roppant természetet/ A szerelem tartja fenn;… A nap alatt a nap felett,/ Minden között ő kötél.” És ezt nem lehet csak úgy apró pénzre váltani, nem lehet csak úgy kibeszélni, csak úgy megülni. A szerelmet élni, érezni kell, továbbadni, dagasztani. A szerelem mindenkinek jár: szegénynek, gazdagnak, okosnak, butának, szépnek, csúnyának, soványnak, kövérnek. Auerbach ezt így fogalmazta meg:  ,,Minden élet koronája a szerelem; a legalacsonyabb főt is megkoronázza.”