BESZTERKE SZÜLETÉSE

A világ minden gyermekkel újra kezdődik

                                    Henry David Thoreau

Egy szép szeptemberi estén megszületett Beszterke. Fehér mázos kicsi testét egy plédbe göngyölték, megmutatták a nagyvilágnak. A szeretet bimbói rögtön virágba bomoltak. Csodálkozva, pillogva repdesett a műfény világított teremben.  Anyukája illatát már ismerte, és elhatározta, hogy meghódítja az egész mindenséget. Sikerrel járt, mert Apukája szerelembe esett már az első látására, Mama rögtön csodálni kezdte, Janka titkos összeesküvéseket szőtt a szeretet fonalából, Tata védő karjaiba zárta. Jó dolga lett Beszterkének, sok édes perc várt rá, mesék útján, dalok szárnyán utazgatott az élet ösvényén.

Egyszer, miután az összes doktor bácsi és néni megvizsgálta, mindent rendben talált, hát Beszterkét hazaengedték a kórházból, természetesen az Anyukájával együtt. Apukája értük ment, egy nagy táskába tették, jól bebugyolálták, autóba ültek vele és a lakásuk kapujában kiszálltak, és beléptek az otthonukba. Beszterke csodálkozó örömmel nézett szét. Fáradt volt, nehéz út állt mögötte. Anyukája karjába vette, és előkotorászta a világ legcsodálatosabb konyháját, a didit. Meleg tejcsi illata járta át a kicsi szobát. Beszterke mohó kapással falta be a kemény mellbimbót, szakszerűen a nyelvére tapasztotta és szívni kezdte. A varázslatos cici édes tejecskéje szétáramlott pici szájacskájába. Miután megtelt a pocija, böfintett egyet és rögtön el is aludt.

Kint még a napocskának is jó kedve lett,a szél vidáman fütyörészett, a madarak halkan trilláztak, a boldogság szétáradt a nagyvilágban. Beszterke pedig békésen aludt, egészen addig, míg fel nem ébredt. Anyukája pedig szíve teljes melegével átölelte és a következő gondolat futott át a lelkén ”én már azóta szeretlek, mikor még nem voltál más, csak puszta gondolat, és a csillagok lüktették az égre képzelt mosolyodat. aztán megdobbant a szived, szivem alatt, és én azóta a lelkemhez simitva hordalak. 

ANYÁM KEZÉRE GONDOLOK

Egy kicsit lelassult az idő.  Egy kicsit megszelidült a világ. A jószagú május, az anyáknapi ünneplések megbolygatták a város hangulatát. Míg fátyolos szemmel hallgattam gyermekeink, unokáink remegő hangú szavalatait, énekléseit nagyanyám és édesanyám alakjai elevenedtek fel előttem, és Sárközi Gerő verse: ”Anyám kezére gondolok,/ amely tán el is porladott./ Egy évig pólyált engemet,/ ötvenig fogta kezemet….S nem kellett csak egy rövid nap,/ elengedtem-s ő elmaradt.” A temető anyák napján úgy felelvenedik, mintha a holtak lelke csalogatná az élők sokaságát. Megbékélni, megbocsátásra várni, vigasztalást remélni rójak az utakat illatos virágokkal a hozzátartozók. Egy simogatás a sírkövekre, egy emlékfoszlány, egy könnycsepp, egy csokor jut halottainknak, anyáinknak, apáinknak, ne adja Isten, a gyermekeinknek. Ebben a csupa melegséget árasztó gyönyörű szép májusi napon a temető csendjében, anyám sírjánál Reményik sorai ötlenek elő: Ha van igazság, hallania kell/ Most mindent, ami lelket fölemel./ Madarak ezerhangú kórusát/ A tavaszodó mennyországon át…..A gyermekeit és az unokáit,/ Ahogy hangjuk fölhat a mennyországig. Itt örök csendre kárhozott füle / Ott örök muzsikával van tele./S ha Isten van, meg nem szűnik soha/ E mindent –karpótló szimfónia.”

ANYÁM KÖNNYE FÜRÖSZTGETETT

Az anyák és gyermekeik közötti viszony különleges, és rányomja bélyegét a kicsiktől a nagyokig, sőt a felnőtt vagy az öregkort megértekre is. Az anya az, akihez örömünkben, bánatunkban először fordulunk, az anyatejjel együtt szavát is isszuk, melegséget, óvást, biztonságot kapunk, egyszóval az életet. Az elszakadás, a köldökzsinór elvágásával hamar megtörténik, de tragikusak az első bölcsődei, óvodai, iskolai, egyetemi, házassági napok, és majd a végső búcsú, a halál. De az anyák sosem halnak meg! Képesek nemzeteket kitenyészteni, csak tovább kell vinni Horváth István gondolatait: ,,Anyám a hangod nem hallom többet./ Anyanyelvemben őrizlek téged.”

A naptárban lévő jeles napok között méltón szerepel az anyák napja. Régi ünnep, már az ókori Görögországban is tavasszal megünnepelték az édesanyákat. Hivatalossá Amerikában vált 1914-ben, de a második világháború után Európaszerte elterjedt és számos országban május második vasárnapján ülik. Magyarországon az ünnepet a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt honosította meg, május első vasárnapjára tették, amit 1925-ben szerveztek meg, és a Mária-tisztelet hagyományával kapcsolták össze.

Minden ember életében ott él az az édesanya, akihez úgy kötődhet, úgy szerethet, hogy az felszabadítja, bátorítja, útjára engedi. Az édesanyai szeretet az alapja annak, hogy meg tudjuk szeretni önmagunkat, és majd másokat is. A kötődés és szeretet türelmes kell, hogy legyen, nem pedig önzően rátelepedő vagy uralkodó. Ehhez a májusi naphoz közeledvén mind gyakrabban előtörnek jó vagy rossz emlékek, de az emberi természet elsimítja a negatív gondolatokat, és képesek vagyunk ,,csak a szépre emlékezni.” A tavaszi illatok anyaszagot árasztanak és ünnepet kiáltanak. Ünnepeljük az örök anyákat: a szépeket, a jókat, a melegen, lágyan simogatókat, a gyógyítót, a bátorítót, az engesztelőt, a szép szavút, a szigorút, a sírót, a nevetőt, a büszkét, az alázatost és a mérhetetlen szeretőt. Ünnepeljük az élőt, a holtat, az ágyhoz ragadtat, a szenvedőt, a gyermekeitől függőt, az árván magára hagyottat, az éhezőt, az utcán koldulót. Ünnepeljük a bátort, a dolgozót, a szavat hallatót, a csendest, a gyermekét siratót, az örök gyászolót, a megbocsátót. Ünnepeljünk az ovikban, az iskolákban, templomokban, otthonokban, emlekezzünk a temetőkben: ,,Anyám könnye fürösztgetett/ Ha az élet beszennyezett./ Az öröme napsugár volt,/ Rajta volt az egész égbolt.” Mondjunk áldást, egyszerűet, szívet melengetőt: 

,,Ahány virágszál van

Ott künn a határban, 

Hány csillag

Nyári éjszakában,…….

Ahány madár dalol

A virágos réten,

Ahány jó ember van

Széles e világon

Édes jó anyámra

Annyi áldás szálljon.”

A színház az élet

Nem hinném, hogy a váradi közönség a színházunk kivégzéséről

álmodozna. Sokkal jobban szereti, minthogy elpusztítsa. A szépségét

óvja, a nagyságát pedig siratja. Szebb napokat is megéltek már együtt,

a néző és színész. Peter Brook szerint "a színház mindenekelőtt az

élet. Ez az elengedhetetlen kiindulási pont, és igazából csak ez

érdekelhet bennünket, ami az élet része, a szó lehető legtágabb

értelmében. A színház az élet. Ugyanakkor nem mondhatjuk azt, hogy

nincs különbség az élet és a színház között." Ez a csodálatos ház

alkalmat ad a találkozásokra, a szórakozásra, a gondolkodásra, a

lazításra, de van egy közönség formáló szerepe is. Minket váradiakat

évekkel ezelőtt kinevelt egy jól működő testület. Sajnos kiöregszik a

közönség, de a mag még mindig él, (már amelyik még nem hagyta el az

országot és sóhajtozik külföldön valamelyik fényes, jó hangzású

celebekkel teletűzdelt elit előadáson) és szeretne gondolkodni, ha

öszönzést kap, akkor meg is teszi. Sokat változott az élet, ugyanakkor

a színház is. Tempósabb az élet és a színház is. Kemény az élet,

dúrva, közönséges, zavart, önző és kegyetlen, de mégis szeretjük,

szépnek is látjuk. A színház szerepe az kellene legyen, hogy

rávilagítson, hogy hogyan tudunk elhelyezkedni ebben a közegben. A

közönség, ha ezt megkapja, felveszi a szép ruháját, elfoglalja a régi

helyét, visszaül az évekkel ezelőtt lefoglalt székére, és megnéz

minden előadást, majd vastapssal jutalmazza az előadókat. A létminimum

szélére sodort nézőt nem érdekli a szintén " létminimum szélére sodort

művész" lelkivilága. Megvásárolja használati cikként a jegyét, amiért

elvár egy minőségi előadást, mindegy, hogy nevetésre  vagy

gondolkodásra kényszríti-e. A nagyképű kijelentések a színészek

részéről nem biztos, hogy előnyt élveznek a közönség átnevelésével

kapcsolatban. A nevelés közepette sok nézőt elveszítenek, de az nem

baj, mert idővel majd visszakullognak, de addig üresen maradnak a

szép, új huzattal bevont bársony székek, vagy pedig elfoglalják a

következetlenséggel megáldott hűtlenkedők a román előadások páholyait.

Olvasom, hogy "a néző motiválja, inspirálja a színpadi játékost", és

ez így igaz, a gyér közönség is rosszul érzi magát, szégyelli az

otthon maradottak helyett is a hiányt. A Postafiókban megjelent Mostis

Gergő  levelében jól lehordja a  hűtlenkedő "virágvasárnapi tömeg"

lealacsonyító, tudathasadásos, tiszteletlen, bálványimádós

magatartását. Pedig ők csak egy jót akartak szórakozni, mert évekig

hűségesen megvásárolták a bérleteiket, jegyeiket, azzal a szlogennel,

"hogy ki, ha nem mi?", meghúzódtak sötét, kopott, pókhálós

zegzugokban, néztek azt amit, torokszorító keserűséggel várták, hogy

újra beléphessenek és örüljenek annak, ami még egy kicsit a miénk. A

közönség nem hibás, jó előadásokkal megkell fogni, nevelgetni,

szórakoztatni, gondolkodásra késztetni, kölcsönös tisztelettel adózni,

vastapssal "szétrepeszteni" a falakat és akkor nem lesz szükség a

falunapok italos nézőinek hajbókolni.  Lőrincz L. Lászlót idézve

"Egy művészt úgy is meg lehet ölni, ha tönkreteszik a karrierjét.

Borzalmasabb, mint a fizikai megsemmisülés. Az csak jön, és azzal

vége. De ha a karrier foszlik semmivé, és végig kell szenvednünk, hát

az maga a pokol! Rosszabb a halálnál is." Az pedig keserves volna a 
"következetesen tisztelettudóknak" is.

Cikkem a Reggeli Ujsagban valo megjelenese utan tettem kozze a blogomon is!