2011. február 24., csütörtök

Bella vers


Hajló életem,
gyöngyből font világ,
szerte szét guruló,
apró szemecskéi
a pici tenyérbe
tömörül.
Alszol. Nézlek.
Csodállak. Újra élem a múltat.
A szépet.
a babásat, a szeretőt.
a kedveset, az anyásat
az örökké féltőt.
Mamás, Tatás
játékunk véges
halálig érő-de
végtelenbe térő,
mert Szeretetreméltócsillag
a mérő.
Alszol.Nézlek.
Csodállak. Imádkozom.
Kérem, kérem,kérem
a szépet,
az égen fény ragyog
tenyerébe emel az Isten.

2011. február 23., szerda

Törpe vágyak

Biztosan van mindenkinek egy kedves épülete, parkja, tere abban a városban ahol él, s benne egy zug ahol néha meghúzódik, feltöltődik. Biztosan vannak szeretett állatok, amik társakká nőhetik ki magukat, növények, színes virágok, gyönyörködtetőek, fák, égre törőek, szobrok, teret töltőek.

Nekem is van egy kicsike kedvencem. Fura teremtmény, nem szép, nem nagy, nem látványos, más mint a társai, magányosan kuporog egy szikla repedésében. Évek óta aggódom érte, és sokszor csak azért járok arrafelé, hogy ellenőrizzem , megvan-e még. Nem ültette senki sem emléket állítva valamilyen eseménynek, hasznot nem remélnek tőle, díszítésre sem megfelelő. Gondos kezek nem ápolják, ki van téve viharnak, fagynak, UV sugárzásnak. Nem csoda mű, semmi titok nem fedi, mindenki számára elérhető, megtekinthető. Egy kismadár talán kiejthette csőréből, vagy a szél hordhatta az állomással szemben álldogáló szobor repedésébe a magocskát, ami ott szépen megfogant, az összegyülemlett porban gyökeret eresztett, és amennyire erejéből engedi növekedik. Kiharcolja magának az élethez való jogát, teszi a dolgát, tavasszal kihajt, nyáron boldogan hajladozik a meleg napsütésben, sárga leveleivel pajkosan hancurozik az ősszi szellő és télen dideregve húzódik meg jeges bölcsőjében. Az egyetlen “csoda”, hogy pont egy, az életet, szeretetet, gondoskodást, féltést,, boldogságot, hitet, reményt jelképező műben talált otthonra, merthogy a szobor állitólag az “Anya és lánya“ címet viseli, igaz a jelkép elég odafigyelést igényel, ahhoz, hogy megérthessük üzenetét. Sokszor elgondolkodtam, azon, hogyha ez a pici élőlény egy jó, kövér földben ver gyökeret mekkorára nőhetett volna! Hasznos tagja lenne az erdő társadalomnak, ontaná az oxigént, madár fészkek lapulhatnának dús lombjai között, csodálatos füttykoncert verné fel csendjéből, és még a csillagos ég is szebben ragyogna. Kis kedvencem sorsa megpecsételődött: betonrengeteg közepén, idegen közegben, mostoha sors közepette, bizonytalan alapban biztosan kapaszkodik pici gyökere, és otthont teremt magának. Sokszor elgondolkodtam, hogy mi lenne családommal, barátaimmal, velem, ha egy választott, kövér legelőjű, boldog hazában, gazdag, tiszta, megbecsült, gondtalan életet ismernénk. Kinőnénk-e magunkat, vagy csak sopánkodnánk, mint sokan mások akik láttak már világot, és Vajda Péter gondolatait vallják: ”Szép az egész föld, az egész világ; de legszebb a haza földe, legkedvesebb az elszigetelt világ, melyben a nemzet él.”

Életünk koronája

 Alig múlt el a karácsonyi szeretet-őrület, alig rendeződtek az anyagi helyzeteink, már újabb reklámok hirdetik a következő dátumot, mikor megint nagyon kell szeretnünk, sőt szerelmesekké kell váljunk. Szinte gombnyomásra kényszerülünk érzelmeink meg-megmutatására, meg-megünneplésére, de nem ám csak úgy egyszerűen, egy szép szál virággal köszöntjük párunkat, ajándék dukál; műanyag, színes, illatos, fényes, de nem olcsó, sok esetben inkább izléstelen. Csókolózik az egér, a kistehén, a kutyusok, macik, a madarakról ne is beszéljek, közben ismerős dallamokat nyekeregnek, míg az elem bírja. A piros szivecskék áradata ellepte a várost, hát persze, mert Bálint napra készülődik az egész világ, és természetesen mi is, hogyan is maradnánk le egy ilyen fergeteges ünneplésről, elvégre a szerelmesek napját üljük. Igaz, pár évvel ezelőtt azt sem tudtuk, hogy mikor van ez az illusztris névnap, ami magában csodálatos, és kívánom, hogy Isten éltessen mindenkit, akit így hívnak, de hogy miért kell nekem az ő napjukon  ünnepelni az én szerelmemet? Természetesen nem ez az egyetlen dolog, amit nem fogok fel ebből a zűrzavaros világból, de hogy még tovább fokozzam az értetlenségem, és csodálkozásom, miért Valentin? Ja, merthogy nemzetköziül így mondják a Bálintot. {Nesze neked magyarkodás} Nincs semmi baj, ezt is kiheverjük, aztán jön az előleg, nyugdíj, és megint ünnepelhetjük a Március elsejét, mert a márciuskák kihívóan kelletik magukat, de félre kell dugni egy kicsit a Március 8-ra is, mert a nemzetközi Nőnap csak nem felejtődik el. Jól jön majd a böjt időszaka, mert a nagy eszem-iszom húsvétra  fel kell készülni. A megtömött üzletek és szerény pénztárcáink szépecskén kiürülnek, de sebaj, mert nyáron a szerte megrendezett falunapok és majd az őszi sör, bor, pálinka, tüzijátékkal megkoronázott fesztiválok felejtetik minden búnkat, bajunkat. ,,Vígan megyünk tönkre”, mondanák a régi öregek, de mi optimisták vagyunk, és azt valljuk, hogy csak ,,rosszabb ne legyen”. Közben elfelejtjük az igazi kincseinket, sutba dobjuk őseink hagyományait, leértékeljük egyházi ünnepeinket, a nem éppen olcsó, de annál inkább felszínes, időlegesen divatos szokásokká alakítjuk. Kisfaludy Sándor vallja, hogy ,,Ezt a roppant természetet/ A szerelem tartja fenn;… A nap alatt a nap felett,/ Minden között ő kötél.” És ezt nem lehet csak úgy apró pénzre váltani, nem lehet csak úgy kibeszélni, csak úgy megülni. A szerelmet élni, érezni kell, továbbadni, dagasztani. A szerelem mindenkinek jár: szegénynek, gazdagnak, okosnak, butának, szépnek, csúnyának, soványnak, kövérnek. Auerbach ezt így fogalmazta meg:  ,,Minden élet koronája a szerelem; a legalacsonyabb főt is megkoronázza.”