2012. április 10., kedd

A színház az élet



Nem hinném, hogy a váradi közönség a színházunk kivégzéséről
álmodozna. Sokkal jobban szereti, minthogy elpusztítsa. A szépségét
óvja, a nagyságát pedig siratja. Szebb napokat is megéltek már együtt,
a néző és színész. Peter Brook szerint "a színház mindenekelőtt az
élet. Ez az elengedhetetlen kiindulási pont, és igazából csak ez
érdekelhet bennünket, ami az élet része, a szó lehető legtágabb
értelmében. A színház az élet. Ugyanakkor nem mondhatjuk azt, hogy
nincs különbség az élet és a színház között." Ez a csodálatos ház
alkalmat ad a találkozásokra, a szórakozásra, a gondolkodásra, a
lazításra, de van egy közönség formáló szerepe is. Minket váradiakat
évekkel ezelőtt kinevelt egy jól működő testület. Sajnos kiöregszik a
közönség, de a mag még mindig él, (már amelyik még nem hagyta el az
országot és sóhajtozik külföldön valamelyik fényes, jó hangzású
celebekkel teletűzdelt elit előadáson) és szeretne gondolkodni, ha
öszönzést kap, akkor meg is teszi. Sokat változott az élet, ugyanakkor
a színház is. Tempósabb az élet és a színház is. Kemény az élet,
dúrva, közönséges, zavart, önző és kegyetlen, de mégis szeretjük,
szépnek is látjuk. A színház szerepe az kellene legyen, hogy
rávilagítson, hogy hogyan tudunk elhelyezkedni ebben a közegben. A
közönség, ha ezt megkapja, felveszi a szép ruháját, elfoglalja a régi
helyét, visszaül az évekkel ezelőtt lefoglalt székére, és megnéz
minden előadást, majd vastapssal jutalmazza az előadókat. A létminimum
szélére sodort nézőt nem érdekli a szintén " létminimum szélére sodort
művész" lelkivilága. Megvásárolja használati cikként a jegyét, amiért
elvár egy minőségi előadást, mindegy, hogy nevetésre  vagy
gondolkodásra kényszríti-e. A nagyképű kijelentések a színészek
részéről nem biztos, hogy előnyt élveznek a közönség átnevelésével
kapcsolatban. A nevelés közepette sok nézőt elveszítenek, de az nem
baj, mert idővel majd visszakullognak, de addig üresen maradnak a
szép, új huzattal bevont bársony székek, vagy pedig elfoglalják a
következetlenséggel megáldott hűtlenkedők a román előadások páholyait.
Olvasom, hogy "a néző motiválja, inspirálja a színpadi játékost", és
ez így igaz, a gyér közönség is rosszul érzi magát, szégyelli az
otthon maradottak helyett is a hiányt. A Postafiókban megjelent Mostis
Gergő  levelében jól lehordja a  hűtlenkedő "virágvasárnapi tömeg"
lealacsonyító, tudathasadásos, tiszteletlen, bálványimádós
magatartását. Pedig ők csak egy jót akartak szórakozni, mert évekig
hűségesen megvásárolták a bérleteiket, jegyeiket, azzal a szlogennel,
"hogy ki, ha nem mi?", meghúzódtak sötét, kopott, pókhálós
zegzugokban, néztek azt amit, torokszorító keserűséggel várták, hogy
újra beléphessenek és örüljenek annak, ami még egy kicsit a miénk. A
közönség nem hibás, jó előadásokkal megkell fogni, nevelgetni,
szórakoztatni, gondolkodásra késztetni, kölcsönös tisztelettel adózni,
vastapssal "szétrepeszteni" a falakat és akkor nem lesz szükség a
falunapok italos nézőinek hajbókolni.  Lőrincz L. Lászlót idézve
"Egy művészt úgy is meg lehet ölni, ha tönkreteszik a karrierjét.
Borzalmasabb, mint a fizikai megsemmisülés. Az csak jön, és azzal
vége. De ha a karrier foszlik semmivé, és végig kell szenvednünk, hát
az maga a pokol! Rosszabb a halálnál is." Az pedig keserves volna a 
"következetesen tisztelettudóknak" is.


Cikkem a Reggeli Ujsagban valo megjelenese utan tettem kozze a blogomon is!