"A MI MINDENNAPI KENYERÜNKET

            add meg nekünk ma.” – könyörgve kérjük az alapvető „néptáplálékot”, amit a világ minden részén fogyasztanak. Kenyérfajták, kenyérváltozatok különböztetik meg egyik- másik nép eledelét.

            A kenyér szó állítólag jövevényszó, még az ősmagyar korszakból, rokon nyelvi adatokból következtetnek erre a megállapításra. Az újkori magyar használata az elnevezésnek a magas, erjesztett kenyeret jelenti. A földműveléssel együtt jár a gabona termesztés, és természetesen annak a felhasználása. A kenyér megünneplése újkeletű, 1948-ban kezdték megülni, olyan kitalált hagyománnyá nőtte ki magát. Az aratás áldottságát az újkenyér megszegése ékesítette, ami hatalmas ünnep volt, dátum nélküli,  nemcsak olyan mutogatós, hanem igazi, lélekkel átitatott, éhezéssel, szenvedéssel megélt, áldott áhítat. A szegény, küszködő ember mindennapi betevő falatja volt, sokszor csak úgy üresen, akár laposan, akár gömbölyűen, akár ropogósan, illatosan, ami semmi mással nem pótolható, ami évezredek óta a legalapvetőbb ételeink egyike. Minden kultúra, minden nemzet büszkélkedhet saját kenyérfajtával, és úgy a gazdag, mint a szegény ember fogyasztja. Sajnos az iránta való tisztelet napjainkban elhomályosul, gyakran látni eldobott, sárba, mocsokba taposott nagy szeletet, amit még az állat sem tud megenni. De van ám nemzeti szalaggal átkötött, megszentelt, kimondottan augusztus 20-ra sütött „díszkenyér”, ami már nemzeti ereklyévé kerekedett. A jóillatú, ropogós, lágy belű, laktatós kenyérnek párja nincs a világon! Persze, mint mindent, ezt is hamisítják, adalékokkal, festékekkel, puffasztókkal mérgezik a mindennapi falatunkat.

            A munka gyümölcse szimbolikusan is a napi eledelünk. Pataki Edit Áldott kenyér című versében áldást szór a keményen dolgozó, mindennapjait feláldozó emberiségre:

“ áldott a kéz, mely a

kenyérért dolgozik,
áldott, ha trágyát szór,
áldott, ha földet szánt,
áldott, ha gazt irt, permetez,
ha gépeit
az életért vezényli éj-nap
hét határt;

áldott a kéz,
kötélt ha hurkol harmaton,
s ha szór szét rend közt
hajnalon és vak napon,
áldott, ha rendet vág,
ha markot ver, ha köt,
kévét keresztel, rak kocsit,
majd asztagot,
áldott, ha csépel, s lesz mag,
szalma, pelyva és törek,
áldott, ha gépeivel – magát kimélve –
megrövidíti ugyanezt;
áldott, ha lisztet őröl,
korpát és darát,
kovászol és dagaszt,
keleszt, szakajt, formáz…”