Törpe vágyak

Biztosan van mindenkinek egy kedves épülete, parkja, tere abban a városban ahol él, s benne egy zug ahol néha meghúzódik, feltöltődik. Biztosan vannak szeretett állatok, amik társakká nőhetik ki magukat, növények, színes virágok, gyönyörködtetőek, fák, égre törőek, szobrok, teret töltőek.

Nekem is van egy kicsike kedvencem. Fura teremtmény, nem szép, nem nagy, nem látványos, más mint a társai, magányosan kuporog egy szikla repedésében. Évek óta aggódom érte, és sokszor csak azért járok arrafelé, hogy ellenőrizzem , megvan-e még. Nem ültette senki sem emléket állítva valamilyen eseménynek, hasznot nem remélnek tőle, díszítésre sem megfelelő. Gondos kezek nem ápolják, ki van téve viharnak, fagynak, UV sugárzásnak. Nem csoda mű, semmi titok nem fedi, mindenki számára elérhető, megtekinthető. Egy kismadár talán kiejthette csőréből, vagy a szél hordhatta az állomással szemben álldogáló szobor repedésébe a magocskát, ami ott szépen megfogant, az összegyülemlett porban gyökeret eresztett, és amennyire erejéből engedi növekedik. Kiharcolja magának az élethez való jogát, teszi a dolgát, tavasszal kihajt, nyáron boldogan hajladozik a meleg napsütésben, sárga leveleivel pajkosan hancurozik az ősszi szellő és télen dideregve húzódik meg jeges bölcsőjében. Az egyetlen “csoda”, hogy pont egy, az életet, szeretetet, gondoskodást, féltést,, boldogságot, hitet, reményt jelképező műben talált otthonra, merthogy a szobor állitólag az “Anya és lánya“ címet viseli, igaz a jelkép elég odafigyelést igényel, ahhoz, hogy megérthessük üzenetét. Sokszor elgondolkodtam, azon, hogyha ez a pici élőlény egy jó, kövér földben ver gyökeret mekkorára nőhetett volna! Hasznos tagja lenne az erdő társadalomnak, ontaná az oxigént, madár fészkek lapulhatnának dús lombjai között, csodálatos füttykoncert verné fel csendjéből, és még a csillagos ég is szebben ragyogna. Kis kedvencem sorsa megpecsételődött: betonrengeteg közepén, idegen közegben, mostoha sors közepette, bizonytalan alapban biztosan kapaszkodik pici gyökere, és otthont teremt magának. Sokszor elgondolkodtam, hogy mi lenne családommal, barátaimmal, velem, ha egy választott, kövér legelőjű, boldog hazában, gazdag, tiszta, megbecsült, gondtalan életet ismernénk. Kinőnénk-e magunkat, vagy csak sopánkodnánk, mint sokan mások akik láttak már világot, és Vajda Péter gondolatait vallják: ”Szép az egész föld, az egész világ; de legszebb a haza földe, legkedvesebb az elszigetelt világ, melyben a nemzet él.”