"Mit ér egy nagymama unokák nélkül?"

“Egy férfi nem az unokák miatt érzi öregnek magát, hanem a tudattól, hogy egy nagymama a felesége.“ Kedves idézet, nem tudom, hogy ki mondta, de biztosan nagytata volt. Teljesen mindegy, mert mikor már ebbe a korba érkezünk, nem a megbántódás vezényel, hanem a megbékülés, a szeretet halmozása, a kedvesség raktározása. Az unokák és nagyszülők közötti kapcsolat nagyon sokat tud adni mindkét fél számára, amely teljesen önzetlen, kölcsönös örömet hordoz. A mesélés mesterei, különös varázzsal vezetik kicsi unokájukat a múltbeli kalandos világ bugyraiba, de ma már akár az internetes játékokat is élvezettel sajátítják el. Az öregedés természetes velejárója az életnek, nem tragédia, ha nem fáj nagyon, és ha ráadásnak unokák ajándékként  népesítik be az otthont, az már igazi kaland. Mert aki már megélte, hogy a szüldő kopottas falai közt, hajnaltól késő estébe nyúló izgalom közepette, végre megláthatta a világ legnagyobb csodáját, az Unokát, mázosan, vörösen, ordítozva, de mégis gyönyörűen, az már elmondhatja, hogy nagy ajándékot kapott. Titok, báj, soha ki nem haló szeretet övezi ezt a kapcsolatot. Az első percektől részt venni egy pici élet egyengetésébe , dédelgetésébe, újra élni az anyaság minden izgalmát, örömét, a féltés, az aggodalmaskodás maró, kínzó fájdalmát, hát az nagy, élmény. Theresa Bloomingdale mondta, hogy “Amennyiben a gyermeked gyönyörű és tökéletes, soha nem sír vagy lármázik, terv szerint elalszik, és kérésre böffent, mindig egy kisangyal, – akkor te csak nagymama lehetsz.” És bizony a sok szeretet, meg szerelem, meg tavaszvárás között eszünkbe sem jutott, hogy az idén március első vasárnapján a Nagymamák világnapját ültük. Vándor ünnep, de létezik!  Igen ám, de, ahogy a Padlás Mamókája énekli:…” mit ér egy nagymama unokák nélkül,…/ mert kell aki csupa szó, / aki csupa dac, / aki csupa jó, / aki csupa hév, / aki csupa kosz, / aki csupa tűz, / aki csupa rossz,/ aki csupa jaj, / aki csupa baj, / aki csupa zaj, / aki csupa báj, / aki csupa szép, / mint én voltam rég!” 

U.I. ISTEN ÉLTESSEN MINDEN NAGYMAMÁT, NAGYTATÁT, UNOKÁT!

Bella vers

Hajló életem,

gyöngyből font világ,

szerte szét guruló,

apró szemecskéi

a pici tenyérbe

tömörül.

Alszol. Nézlek.

Csodállak. Újra élem a múltat.

A szépet.

a babásat, a szeretőt.

a kedveset, az anyásat

az örökké féltőt.

Mamás, Tatás

játékunk véges

halálig érő-de

végtelenbe térő,

mert Szeretetreméltócsillag

a mérő.

Alszol.Nézlek.

Csodállak. Imádkozom.

Kérem, kérem,kérem

a szépet,

az égen fény ragyog

tenyerébe emel az Isten.

Törpe vágyak

Biztosan van mindenkinek egy kedves épülete, parkja, tere abban a városban ahol él, s benne egy zug ahol néha meghúzódik, feltöltődik. Biztosan vannak szeretett állatok, amik társakká nőhetik ki magukat, növények, színes virágok, gyönyörködtetőek, fák, égre törőek, szobrok, teret töltőek.

Nekem is van egy kicsike kedvencem. Fura teremtmény, nem szép, nem nagy, nem látványos, más mint a társai, magányosan kuporog egy szikla repedésében. Évek óta aggódom érte, és sokszor csak azért járok arrafelé, hogy ellenőrizzem , megvan-e még. Nem ültette senki sem emléket állítva valamilyen eseménynek, hasznot nem remélnek tőle, díszítésre sem megfelelő. Gondos kezek nem ápolják, ki van téve viharnak, fagynak, UV sugárzásnak. Nem csoda mű, semmi titok nem fedi, mindenki számára elérhető, megtekinthető. Egy kismadár talán kiejthette csőréből, vagy a szél hordhatta az állomással szemben álldogáló szobor repedésébe a magocskát, ami ott szépen megfogant, az összegyülemlett porban gyökeret eresztett, és amennyire erejéből engedi növekedik. Kiharcolja magának az élethez való jogát, teszi a dolgát, tavasszal kihajt, nyáron boldogan hajladozik a meleg napsütésben, sárga leveleivel pajkosan hancurozik az ősszi szellő és télen dideregve húzódik meg jeges bölcsőjében. Az egyetlen “csoda”, hogy pont egy, az életet, szeretetet, gondoskodást, féltést,, boldogságot, hitet, reményt jelképező műben talált otthonra, merthogy a szobor állitólag az “Anya és lánya“ címet viseli, igaz a jelkép elég odafigyelést igényel, ahhoz, hogy megérthessük üzenetét. Sokszor elgondolkodtam, azon, hogyha ez a pici élőlény egy jó, kövér földben ver gyökeret mekkorára nőhetett volna! Hasznos tagja lenne az erdő társadalomnak, ontaná az oxigént, madár fészkek lapulhatnának dús lombjai között, csodálatos füttykoncert verné fel csendjéből, és még a csillagos ég is szebben ragyogna. Kis kedvencem sorsa megpecsételődött: betonrengeteg közepén, idegen közegben, mostoha sors közepette, bizonytalan alapban biztosan kapaszkodik pici gyökere, és otthont teremt magának. Sokszor elgondolkodtam, hogy mi lenne családommal, barátaimmal, velem, ha egy választott, kövér legelőjű, boldog hazában, gazdag, tiszta, megbecsült, gondtalan életet ismernénk. Kinőnénk-e magunkat, vagy csak sopánkodnánk, mint sokan mások akik láttak már világot, és Vajda Péter gondolatait vallják: ”Szép az egész föld, az egész világ; de legszebb a haza földe, legkedvesebb az elszigetelt világ, melyben a nemzet él.”

Életünk koronája

 Alig múlt el a karácsonyi szeretet-őrület, alig rendeződtek az anyagi helyzeteink, már újabb reklámok hirdetik a következő dátumot, mikor megint nagyon kell szeretnünk, sőt szerelmesekké kell váljunk. Szinte gombnyomásra kényszerülünk érzelmeink meg-megmutatására, meg-megünneplésére, de nem ám csak úgy egyszerűen, egy szép szál virággal köszöntjük párunkat, ajándék dukál; műanyag, színes, illatos, fényes, de nem olcsó, sok esetben inkább izléstelen. Csókolózik az egér, a kistehén, a kutyusok, macik, a madarakról ne is beszéljek, közben ismerős dallamokat nyekeregnek, míg az elem bírja. A piros szivecskék áradata ellepte a várost, hát persze, mert Bálint napra készülődik az egész világ, és természetesen mi is, hogyan is maradnánk le egy ilyen fergeteges ünneplésről, elvégre a szerelmesek napját üljük. Igaz, pár évvel ezelőtt azt sem tudtuk, hogy mikor van ez az illusztris névnap, ami magában csodálatos, és kívánom, hogy Isten éltessen mindenkit, akit így hívnak, de hogy miért kell nekem az ő napjukon  ünnepelni az én szerelmemet? Természetesen nem ez az egyetlen dolog, amit nem fogok fel ebből a zűrzavaros világból, de hogy még tovább fokozzam az értetlenségem, és csodálkozásom, miért Valentin? Ja, merthogy nemzetköziül így mondják a Bálintot. {Nesze neked magyarkodás} Nincs semmi baj, ezt is kiheverjük, aztán jön az előleg, nyugdíj, és megint ünnepelhetjük a Március elsejét, mert a márciuskák kihívóan kelletik magukat, de félre kell dugni egy kicsit a Március 8-ra is, mert a nemzetközi Nőnap csak nem felejtődik el. Jól jön majd a böjt időszaka, mert a nagy eszem-iszom húsvétra  fel kell készülni. A megtömött üzletek és szerény pénztárcáink szépecskén kiürülnek, de sebaj, mert nyáron a szerte megrendezett falunapok és majd az őszi sör, bor, pálinka, tüzijátékkal megkoronázott fesztiválok felejtetik minden búnkat, bajunkat. ,,Vígan megyünk tönkre”, mondanák a régi öregek, de mi optimisták vagyunk, és azt valljuk, hogy csak ,,rosszabb ne legyen”. Közben elfelejtjük az igazi kincseinket, sutba dobjuk őseink hagyományait, leértékeljük egyházi ünnepeinket, a nem éppen olcsó, de annál inkább felszínes, időlegesen divatos szokásokká alakítjuk. Kisfaludy Sándor vallja, hogy ,,Ezt a roppant természetet/ A szerelem tartja fenn;… A nap alatt a nap felett,/ Minden között ő kötél.” És ezt nem lehet csak úgy apró pénzre váltani, nem lehet csak úgy kibeszélni, csak úgy megülni. A szerelmet élni, érezni kell, továbbadni, dagasztani. A szerelem mindenkinek jár: szegénynek, gazdagnak, okosnak, butának, szépnek, csúnyának, soványnak, kövérnek. Auerbach ezt így fogalmazta meg:  ,,Minden élet koronája a szerelem; a legalacsonyabb főt is megkoronázza.”